A szűcsök művészete, a juhbőrből készült öltözet díszítése, hímzése a magyar díszítőművészet egyik legősibb ága, bár eredetéről, kialakulásáról a kutatók, művészettörténészek a mai napig vitatkoznak. Keleti, nomád vándorlásunk-kori, évezredes eredetet és csak 100-150 évre visszanyúló történetet állítanak egymással szembe a kutatók. Annyit tudhatunk, hogy a kunok a XIII. században történő bejövetelekor már bizonnyal viselhettek bőrből, juhbőrből készült öltözékeket, hiszen mint nomád népnek, a juh egyik legfontosabb háziállatuk volt, természetes tehát, hogy nem csak húsát, inát, faggyúját hasznosították, de bőrét-szőrét is felhasználták, öltözékként.
Kun eredetű a „daku” szót, mind a mai napig használjuk is, jelentése: „kaftánszerű, prémes ruha”, itt a Nagykunságban, napjainkban családnévként él, és használjuk a bekecs szinonimájaként is. Bőrből készült viseletdarabok nyomait fedezték föl a kutatók a kunok vándorlásának útvonalán, sok helyen megtalálható, kezükben csészét tartó, nagy kőszobrokon is (kunbaba, kunbálvány).
A Nagykunság legelterjedtebb, legrégebbi időkre visszanyúló viseleti darabja a pásztorok subája, már 1290-ben előfordul a suba szó írott forrásokban és viselete a múlt század első felében még mindennapos volt.
A suba, bunda készítői egyrészt maguk a juhászok voltak, akik saját maguk számára készítették a subát, bundát, voltak a félig-meddig mesteremberek, akik már mások számára is dolgoztak, és a kitanult szűcsök, a szűcsmesterek. A szűcsök már urak számára is dolgoztak, drága bőrökkel. A szűcsök már korán céhet alkottak, sőt, az összes mesterség közül a szűcsöké a legrégebbi magyarországi céhre vonatkozó feljegyzés, a kassai szűcsök 1307. évi szabadalomlevele. A szűcsmesterség „magyar mesterségnek” számított, a szűcsmesterek, tanoncok, inasok, ha vándoroltak is, nyugati országokba nemigen mentek.
Magyarországon főleg a juhtartással, pásztorkodással foglalkozó területeken alakultak ki nagy szűcsközpontok, hiszen a legfőbb alapanyag, maga a juhbőr könnyen elérhető ott volt. Bátky Zsigmond a Magyarság Néprajza első kötetében írja: „A magyar pásztorságnak a szomszédnépek erdei-hegyi jellegű pásztorrendjével szemben éppen ez a bőrrel bánni tudás …egyik legfontosabb néprajzi meghatározója”.
A juhászok, bundavarrók által készített bundák mindennapi életük szerves részévé vált. Már a bundának való juhot is úgy választották ki a nyájból, Dorogi Márton így írja le:” A legszebb bunda az első szőréből volt a juhnak, tehát az éven alulinak. Karácsonyig tartotta a gazda, de jól tartotta, hogy jó bőr és szőr legyen. A tél derekán már felpallózott a szőr, vagyis az új szőr már tört kifelé. A jól tartott szőr karácsonyra már 12 colra nőtt, olyan volt, mint a túró. Ilyen szőre volt a rackának, csavaros szarva rézsútosan állt. Ennek aztán bírta a szőre. Egy fürtre rácsavarintotta az ujját, fel tudta emelni a bundát. Bizony az ilyet nem minden kocsis tudta volna átlökni a lovon".
A juhászok maguk vágták a juhot és készítették ki a bőrét. Ezeknek a bundáknak, „törött” subáknak, „mosatlan” bundáknak a viselését több városban tiltották, főként templomokból tiltották ki, elsősorban kibírhatatlan szaga miatt. Hiszen ezeket a pásztorok nap mint nap viselték, télen meleget tartott számukra, nyáron, kifordítva, hűvöset, széltől, esőtől, hótól védte őket, derékaljuk, párnájuk és székük is volt. Vigyáztak is rá, nagy becsben tartották, hogy a víz, eső, nedvesség át ne járja, zsírral kenegették. S addig viselték, míg a birkaszaga érződött. Úgy tartották: „Addig bunda a bunda, míg a kos megszagolja.” Mikor megkopott már, jó volt még a dikóra, derékaljnak, vagy a szekérülést borította. Utóvégre a kutya alá került.
A tiltások miatt egyre inkább elterjedt a XVIII.-XIX. század fordulóján, hogy a parasztok, sőt, a juhászok is, a mosatlan bunda mellé szűccsel is készíttettek bundát, akár dúsan virágozottat is és abban jelentek meg a városokban, templomokban. A cifra suba virágkora a XIX. századra esik. 1851-ben, a Londoni Világkiállításon egy dúsan cifrázott magyar bundát is megcsodálhattak a látogatók.
A juhászbundák szabása nem sokat változott az évek során, kidolgozása sem, kevéssé készítették ki a bőrt, s egyszerű szabással dolgoztak a bundavarrók. 6-8 bőrből szabták, 1 kell vállbőrnek, 2 az oldalának, 1-1 elejének, hátuljának, ha galléros volt, 1 a gallérnak, a kunsági kötözött aljúhoz még 1 bőr a kötésnek.
Az ünneplő, templomba járó bundához akár 12-16 bőrt is használtak a szűcsök, hiszen az volt a szép, ha a bunda szép ráncos. Különösen a Kunságban volt divatja, klasszikus formája is itt alakult ki. Az egyszerűbbek kerülete 2,5-3 méter volt. Fő díszei a válltányér és eleje virágozása, és a toldásokon futó szálirhák voltak. Minél módosabb volt a gazda, annál drágább, díszesebb bundát csináltatott magának. A házasuló legénynek is kijárt egy bunda. Először a templomba ment vele, aztán a lányos házhoz is abban járt. Vasárnaponként a templomba, meg a piactéren volt a bundabemutató. Itt választották meg a gazdák a cselédjeiket is, bizony, amelyiken nem volt bunda, vagy jó ködmön, azokkal nem is nagyon álltak szóba. Karcag, Kisújszállás, Túrkeve meg a többi kunváros piacterein olyan kevélyen álltak a bundás parasztok még a múlt század végén is, mint egy-egy ősi kun bálvány.
A férfiak bundaviselete mellett a nők bundaviselete nem kapott nagy hangsúlyt. Egészen a XIX. század első harmadáig nem is maradt írásos feljegyzés női bundáról. A nőkre szabott bunda a férfibunda szabásához hasonló, de míg a férfiaké legalább csizmaszárig kellett érjen, az asszonyoké csak derékon alul, úgy farközépig. Ilyen bundákat csak a Tiszántúlon készítettek a szűcsök.
Kialakulásáról feltételezhető, hogy a juhászbundák mintájára készültek a női fehérbundák, de szabásukra hatást gyakorolhatott a nemesi osztály pelerin-szerű, palást-viselete is. Korábban fehérbundát viseltek az asszonyok is, 4 erdélyi racka bőréből valót, kevés dísszel, hímzéssel, sallangozással, gallérral. A XIX. század közepére, a divat változásával egyre díszesebbé, és persze bővebbé váltak, és ekkorra készültek a legpompásabb női kisbundák, dús hímzéssel, selymezéssel.
A kisbundák a XIX. század második felétől a parasztgazdák asszonyainak viselet lett.
A kisbundának sok fajtája ismert, a legelterjedtebb a kunbunda volt, nevezték kerekbundának, fodrosbundának is. A kunságiak kizárólag ezt viselték. Szabásra, méretre nagyjából megegyezett a másvidéki kisbundákkal, de kunbundának a vörösesbarnára festett, fekete szűcsselyemmel hímzett, farközepéig érő bundákat nevezték. Legfőbb megkülönböztetője jellegzetes ornamentikája.
A kunsági kisbundák díszítése kezdettől fogva egyöntetű: hármas tagozódást mutat. Legalul van az aljkoszorú, ami egy 5-7 cm széles körbefutó folyódísz. Az aljkoszorú virága széles csíkjával és ritmikusan ismétlődő motívumaival mintegy alapot ad a ráépülő tagozottabb és nagyobb kiterjedésű bokorvirág-kompozíciónak. A bokorvirágok a kisbunda középső területét foglalják el. Fölötte rendszerint csengősor helyezkedik el a hálózással. E fölött még van két-három sor keskenyebb folyóminta, és legfelül az erőteljes, 5-6 cm széles vállkoszorú. A bokorvirág fölött keresztbe futó keskenyebb folyódíszeket a régi derékirházástól és rojtozástól eredeztetjük. A kisbunda díszítését felül a vállkoszorú virág zárja be, amely keretezően hat. Az oldalrészek összetoldását az elő- és hátbőrrel állításvirágok takarják. A kisbunda ezzel a szerkezeti megoldással mesterien felépített, a lehető legharmonikusabban megszerkesztett, egységes térkitöltésű díszt ad, mellyel csak a szűrök és a férfibundák díszítése vetekedhet. A jászsági és nagykunsági szűcshímzések eredetileg élénk színűek voltak és formailag is közel álltak az ábrázolt növényvilághoz. A szűcsök kedvelték a szabadrajzú, a tulipánt, rózsát, szegfűt, nefelejcset természethű megformálásban és színben ábrázoló díszítményeket. Csak a XIX. század végén vált a hímzés színe a Jászságban egyszínű zölddé, a Nagykunságban feketévé, barnává.
A bundák, kunbundák viselésének divatja a közízlés változásával, de leginkább a jó minőségű alapanyag, a juhbőr egyre nehezebb beszerezhetősége miatt, az 1900-as évek elejére leáldozott. A kisbundákat tulajdonosaik, amíg lehetett, használták, becsben, tartották. Múzeumaink őriznek néhány darabot ezek közül a mesterművek közül.
Kunrózsától a bokorvirágig: Kunhímzés, szűrhímzés és szűcshímzés a Nagykunságban (Kisújszállás 2017.)
Dorogi Márton: A Kunsági kisbunda (Szolnok, 1962.)
Gulyás Éva, Tóth János: Szolnok megye népművészete (Budapest 1987.)
Bartha Júlia: Népviselet a Nagykunságban (Karcag 2010.)
