A Nagykunság népének legnagyobb árvízi katasztrófája 1876-ban következett be, amelyet az ezt követő két évben is árvizes esztendők követtek. Ennek az árvizes periódusnak a Szegedet is romba döntő, 1879. évi hatalmas tiszai áradás jelentette a végét. Szerencsére ettől a romboló áradástól a Nagykunság vidéke megmenekült. Az árvizek leginkább tavasszal, márciusban pusztítottak. Így volt ez 1876 tavaszán is, amikor az egész Tisza mentén veszélyes helyzet alakult ki. A bajt csak tetézte, hogy az ekkor már megindult, de be nem fejezett Tisza-szabályozási munkálatok következtében merőben új helyzet állt elő. Az árvízi helyzet 1876. március 12-én kritikussá vált, a veszélyeztetett településekből megtiltották az eltávozást. Félreverték a harangokat, és mindenkit, gyerekeket és a még magabíró öregeket is a védőgátak megerősítésére vezényleték. A települések elöljárói is a gátakra mentek. Szükség is volt reá, mert március 25-én, az 1787-ben megépített Mirhó-gát átszakadt és így az áradás korábbi útját megtalálva a Gyolcs-laposon, a Kakat-éren át elöntötte városunk északi lapos részeit.
A Kisújszállási Kalendárium 1905. évi száma így emlékezett meg a történtekről:
„1876: A Mirhó-gát elszakadt, gáttal kellett védeni a várost. Illyés Bálint és Dorogi Lajos lelkészek is versenyt dolgoztak a verseny töltésénél a néppel. E gát a város végén a mai napig is Pap-gátnak neveztetik”.
Ez az emlékhely is őrizze őseink emlékét, hirdesse azt a példát adó küzdelmet, amit ennek a népnek a vízzel a múltban, a jövőben is meg kell vívnia.
A Pap-gátja megmaradt részén emléktábla emlékeztet az árvízi védekezésre, az egykori 4-es műút városból kivezető szakasza mellett.
Forrás:
Dr. Tóth Albert: Városunk legújabb megjelölt emlékhelye a Papgát. In: Kisújszállási Nagykun Kalendárium 2005 (szerk. Dr. Ducza Lajos) 181-182 p.
