Csipkeverés

A vertcsipke története
A vertcsipke bölcsője Itáliában volt. A legkorábbi vertcsipkék a XVI. században, Genovában és Milánóban készültek. Itáliában a reneszánsz embere a vertcsipkével is igyekezett kifejezni pompaszeretetét. Nem csak a női viseleteket tette a csipke díszessé, a férfiak ruházatának is elmaradhatatlan kelléke volt. A korongos gallérokat, kézelőket és csizmaszárat, bélelő szegélyeket díszítőelemként is ismerjük. Világhíre azonban a Németalföldről indult el. Itt termékeny talajra talált a hajósok feleségei körében. Egyrészt, mert sok szabadidővel rendelkeztek, másrészt a vertcsipkének nagy volt a kereslete, így anyagi helyzetükön tudtak javítani. Franciaországban pár évtized múltán honosodott meg. Itt a csipkék mintája és anyaga is megújult. Az arany és ezüstfonalból készült csipkék XV. és XVI. Lajos udvarában hódítottak igazán, készítésük itt teljesedett ki. Angliába a flamandok vitték a csipkeverés tudományát. Oroszországban Nagy Péter cár terjesztette el. Európában majd minden országban készítettek vertcsipkét. Magyarországon a XVII. században, a felvidéki bányavárosokban készítettek először. Ukmann Barbara a kereset nélkül maradt bányászok feleségei számára indított tanfolyamot, így biztosítva jövedelemhez jutásukat. Innen, a bányavárosokból terjedt tovább szigetszerűen, és csak az ország néhány pontján gyökeresedett meg. Kereskedelmi szinten a századfordulón Kiskunhalason és Karcagon kezdték készíteni. Később az egész ország területén, sőt külföldön is keresetté vált a népi iparművészeti alkotásnak tekintett vertcsipke. Kisújszállásra 1928-ban Szabó Elza tanítónő hozta, aki velencei nyaralásán sajátította el a csipkeverés tudományát. Hazaérve tanfolyamot szervezett a Széchenyi utcán lévő Népkörben, ahol lelkes tanítványai hamar elsajátítottak a csipkeverést. Eleinte csak szalagcsipkét készítettek. Az első tanítványok között voltak a Monoki- és Szappanos- lányok.
Napjainkban
Városunkban a mai napig foglalkoznak csipkeveréssel. A vertcsipkét csakis nagyfokú munkaszeretettel, szívvel-lélekkel lehet alkotni. Egy-egy darabba saját mondanivalójukat, érzelmeiket fogalmazzák bele. Nagy odaadást, figyelmet és szívós kitartást kíván ez a tevékenység. A vertcsipkét nem lehet visszabontani. Amikor azonban egy szál cérnából kialakul a megálmodott csipke, az élmény kárpótol minden fáradtságért. A szépség utáni vágy adja az ösztönzést a tevékenység folytatására. Nem véletlen hát, hogy akit megérint a maradandó szépség varázsa, az örökre rabja marad. Enyhíteni tud bút, bánatot. Értékességéből eredően sokszor pótolta a nehéz időkben a megélhetéshez szükséges forintokat. A vertcsipke a mai napig értékes, keresett kézimunka. A nők munkavállalásával csökkent az értékesítésre készített vertcsipke. Ma már inkább saját gyönyörűségükre készítik. Készítőik vallomása szerint az életük így teljes. Ez adja az életerőt. A magyarázata ennek a vallomásnak egyszerű: alakot adni a szépnek, teret adni az értéknek egyet jelent a tartalmasabb és maradandó élettel. Erős szálak fűzik őket a csipkeverő párnáikhoz. Szeretett és féltett kincseik a csipkeverő orsók, melyeket boszorkányos ügyességgel csörgetnek reggeltől estig, évről évre. Ha nézzük a csipkéket, láthatjuk, hogy száz és száz helyen keresztezik egymást a fonalak. Meg sem lehet számolni, hogy hány mozdulat szükséges egy csipke elkészítéséhez.

Forrás:
Kisújszállási Nagykun Kalendárium, 2001., Vargáné Csípő Terézia és Réder Jánosné