A nemezelés története
A nemezelés szépsége és hasznossága az egyik legjobb példa őseink fejlett kézművességére és gazdag fantáziájára.
A nemez készítés története régre nyúlik vissza. Az úgynevezett „lovasnomád” népekre volt jellemző. A legrégebbi leletet, amely a létezésére utal, Törökországban találták és Kr.e. 6500-ból származik. Ezután több területen is elterjedt: Európában, Közép-Ázsiában, Szibériában, de találtak nemeztárgyak használatára utaló bizonyítékokat a görögöknél, rómaiaknál és a svédeknél is. A nemezelés legkeletibb határának a Kárpát-medence számít. Magyarország történelmében jelentős szerepet játszott a nemezelés. Mivel az állattartás, a pásztorkodás mindig is fontos volt őseinknek, így ez az ősfoglalkozás kézenfekvőnek bizonyult. Keleti származásunk révén, egyikei voltunk azon pusztai pásztornépeknek, akik a tökéletességig fejlesztették ezt a mesterséget az évezredek alatt. Sajnálatos módon kevés maradandó és kézzel fogható emlék maradt fenn, többségük eltűnt vagy elpusztult a földben. Maga a nemez szavunk iráni eredetű (näm,) jelentése: ver. A legelső nemez munkák, a 900-as években, a vándorló életmódot szolgáló nemezsátrak voltak. A sátor elkészítése, nagy és igen időigényes munka volt, egy sátor anyagszükségletéből akár 30-40 takarót is lehetett készíteni. A nemeznek fontos szerepe volt az öltözködésben is, többek között ebből készültek honfoglaló őseink csúcsos süvegei is. Ezek csúcsát fémkúppal, szélét pedig prémmel díszítették. Ez a fejfedő a 1600-1700-as évekre olyan népszerű lett, hogy az eredetileg férfi fejviseletet már nők és gyermekek is hordták. Népszerűségét csak a hortobágyi nagykarimájú pásztorkalap megjelenése törte meg, mely szintén nemezből készült, védett a napsugarak ellen és az eső is lepergett róla. A nemezmesterség eredménye még a botos és a mamusz is. A botos, más néven nemezcsizma a kalaphoz hasonlóan készült lábbeli volt. Többnyire hegyes, felfelé hajlított orra és hosszú, térdig érő szára volt. Voltak, akik bőrrel húzatták be a tetejét, és rendes talpat tetettek rá. Rövidebb változatát nevezték mamusznak. Ez boka fölé ért, elöl pedig 3 pár lyukon lehetett összefűzni. A talpa sima volt, de voltak olyanok, akik ennek is talpat rakattak az aljára. Ha a nemezcsizmát kellően vékonyra készítették el, akkor nemezharisnya vált belőle. Ezt vert kapcának hívták. Van egy olyan tárgy, melynek alapanyaga minden korban nemez volt. Bár napjainkban már csak gyárilag készítik, még mindig használatos. Ez pedig a nyergesmesterek által készített nyereg alá való izzasztó. A nemeznek az öltözködés mellett fontos szerepe van az iparban, mezőgazdaságban, sőt a gyógyászatban is. Hőszigetelő, víz- és hőálló tulajdonságainak köszönhetően alkalmazzák ilyen sokrétű területen. Tűzállósága miatt a tűzoltók ruháit, gyakran pedig a színházak függönyeit is ebből készítik.
A nemez készítése, és előállítása
A nemezkészítés sokkal régebbi mesterség, mint a fonás vagy szövés. A nemez egy ősi eredetű textilfajta, melyet hagyományosan birkagyapjúból készítenek, víz és gyúrás segítségével. Sok fajta állatszőrből elkészíthető (tehén, ló, disznó, kutya), még emberi hajból is, azonban a hagyományos kézműves eljárásoknál szinte csak a birkagyapjút használnak (merinói juh, rackajuh, cigája). Könnyen össze lehet téveszteni a posztóval, de elég különbözőek. A készítők két fajta nemezt különböztetnek meg, a kézi készítésűt és a gyárilag előállított úgynevezett műszaki nemezt.
A nemez készítésének alapja egyes állatfajok szőrének a filcesedésre vagy nemezelődésre való hajlama, amit a legjobban a puli vagy a komondor szőre reprezentál. A nemezelődés elvének a lényege a forró vizes gyúrás. A fellazított gyapjú a víz, a meleg és a gyúrás hatására összeáll. Hogy jobban megértsük a nemezelődés elvét, hasonlítsuk a szőrszálak külsejét egy toboz pikkelyeihez. A cserépszerűen elhelyezkedő lapos sejtek, „pikkelyek” savas vagy lúgos kémhatású meleg víz hatására (természetes anyagokat tartalmazó szappannal használva) felnyílnak, és nyomkodás hatására egyre közelebb kerülve a hasonló pikkelyekhez, azokkal összeakaszkodnak. Miután elkészült a nemez, alapos öblítés és szárítás után a pikkelyek visszatérnek eredeti állapotukba és egy szinte széttéphetetlen anyagot, alkotnak.
A nemez előállítása a juh szőrének nyírásával kezdődik. Ezt évente egyszer teszik meg a juh tulajdonosok. Már a nyíráskor különválasztják a különböző minőségű gyapjút. Ezután következik a szaggatás, tisztogatás. A szaggatás közben lehetőség nyílik a finomabb és durvább tapintású gyapjú szétválogatására, és a különböző színek kiválogatására is. Ha ezzel végeztek, beáztatják, majd átmossák. A szárítás után következik a szőrtépés, más néven a fésülés egy úgynevezett „körömpővel”. Az így elkészült gyapjút már lehet nemezelni két féle technikával is: szappanos meleg vízzel való gyúrással, forró vizes hengereléssel. Ahhoz hogy az ember több féle színt használhasson a kezelt, fésült gyapjút mesterségesen színezik.
Napjainkban egyre divatosabb ez a művészeti ág. Készülnek népművészeti, kézműipari termékek és műalkotások is. Az iparművészek egyre inkább eltávolodnak a nemezkészítés keleti hagyományaitól, és új lehetőségeket találnak a felhasználására. A hagyományos szőnyegek, kalapok, csizmák, harisnyák mellett játékokat, babákat, labdákat, könnyed ruhákat és művészi installációkat is készítenek nemezből. Mindemellett megjelent az oktatásban és különböző művészeti főiskolák tananyagaiban is. Az országban pedig számos helyen tartanak tanfolyamokat, ahol bárki elsajátíthatja a nemezelés technikáját.
Forrás:
Nagy Mari – Vidák István: Nemezkészítés, Budapest, Planétás, 1997, Nemez.lap.hu
Rab Judit – A kisújszállási Rab kalapos nemez megmunkálása
https://drive.google.com/drive/folders/1t2U13S8nntBbf1SXf7_jPOaZcKTBY2M5?usp=sharing
