Kemény fába vágja fejszéjét, aki megpróbálja megfogalmazni, mi a játék. Sokan, sokféleképpen és régóta próbálják megadni a pontos definíciót, rendszerezni a népi játékokat.
Ezért ezt mi most meg sem kíséreljük, de néhány jellemző szót, fogalmat összegyűjtöttünk: varázs, boldogság, önfeledtség, tanulás, fejlődés, felfedezés, elmélyülés, kapcsolatok, személyiség, szeretet, társ, közösség, együttműködés, versengés, figyelem, gondolkodás, …. És még számtalan fogalom juthat eszünkbe, de a játék legfontosabb ismérve, hogy játszani nem kötelesség.
A kisújszállási népi gyermekjátékok sokban hasonlítanak a magyar nyelvterületen felgyűjtött gyermekjátékokhoz. Néhány példát említünk meg, a teljesség igénye nélkül, de nem titkoltan azzal a céllal, hogy Ön, kedves olvasó, kedvet kapjon ezeknek a játékoknak a felidézéséhez, és ahhoz, hogy gyermekével, unokájával megtanítsa, és játssza ezeket.
Az első játékokat a csecsemő édesanyjával játszotta. Cirógató, simogató (Ciróka, maróka…), hintáztató (Zsipp zsupp, kenderzsup, …, Hinta-palinta…), ujjszámoló (Ez elment vadászni, …), tenyeres (Kerekecske, gombocska…), tapsolgató (Süti, süti pogácsát…) játékokat. Aztán állni tanul a baba (Áll a baba, áll…), majd járni (Sétálunk, sétálunk, Egy kis dombra lecsücsülünk, Csüccs!)
A játékkészítés, tárgykészítés maga is játék. A kislányok babákat készítettek, rongyból, fapálcikákból, „hajas” kukoricából, ruháikat rongydarabokból, koszorút fontak, virágokból. A fiúk fakardot, csúzlit, krumplipuskát, sárpukkantót, parittyát, úgy ahogy a nagyobb gyerekektől tanulták. Lovacska seprűnyélből, vagy szőlőkaróból, készült, ostor egy szál vesszőből és egy darab madzagból. Labdát rongyokból lehetett gyúrni, jó erős zsineggel összekötözve azt. Nagy csontokból csontcsikó lett, hozzá fapálcikákból szekér Minden gyerek tudott falevéllel, fűszállal muzsikálni, makk kalapjával fütyülni, zúgattyúzni, amihez kétlyukú gomb kellett csak, meg egy darab madzag, fűzfából sípot csinálni, kukoricaszár hegedűn muzsikálni. Elég volt néhány gondosa kiválasztott lapos kavics a kacsázáshoz, szappanos víz meg szalmaszál a buborékfújáshoz.
A játékok nagy részéhez azonban társ, csapat kellett, akikkel együtt, vagy versengve lehetett játszani. A lányok párosan seregtek, a fiúknak a bakugráshoz kellett társ, de az ugróiskolához, sicikkeléshez, a talicskázáshoz is kellett. Az ostorcsapó vagy az „Adj, király, katonát!” játék úgy volt jó, ha minél többen játszották. Ilyen volt a bújócska vagy ipi-apacs, ahol a „hunyó” kereste az elbújt gyerekeket, a fogócska vagy a ludas játék, („Gyertek haza, libuskáim! ...”) Lányok játékai voltak leginkább a körjátékok, mindegyiknek saját dala és szabályai voltak. „Ég a gyertya, ég, …”, aminek a végén le kellett guggolni, vagy a „Lánc, lánc, eszterlánc, …” ahol a kiénekelt a strófa végén kifordult a körből, a „Kinn a bárány, benn a farkas”, ahol az összefogott kezek voltak a kapuk, nyitva, vagy zárva. Párt választottak a „Cini-cini, muzsika…” játékban, ellenfelet az „Tüzet viszek, …” játékban. A „Bújj, bújj, zöld ág, …” dalra kapuzós játékot lehetett játszani, a „Tekeredik a kígyó, ...” dalocskára összetekeredni. Eközben a fiúk bicskáztak, métáztak, „pízeztek”, „sót törtek’, összemérték erejüket, ügyességüket. Persze, azért a párválasztós játékokban részt vettek ők is.
Ez csak kicsiny ízelítő a kisújszállási gyerekek hajdani játékaiból, reméljük, Ön is segít abban, hogy ne merüljenek feledésbe, és újra megtanulják gyermekeink, unokáink.
Forrás:
Szapu Magda: Gyermekjátékok (Kaposvár, 1996)Magyar néprajzi lexikon 1-5 (Budapest, 1982)Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény 1891 (Budapest, 1984)Herczegh Katalin: Az almabáltól a labdacéhig (Budapest, 2003)Balassa-Ortutay: Magyar néprajz (Budapest, 1982)
.JPG){kind=link}