A kunhímzés, a Nagykunságban készített szabadrajzú és szálán varrott kisszámú párnavég hímzés elnevezése. A Kunságra jellemző, az ott élő kunok által létrehozott díszítőművészet.
„A nagykun házak berendezésének fő ékessége volt azelőtt a magasra vetett ágy, a terítőn felül rakott gyönyörű párnákkal.”
18. sz. legelejéről származik a legrégebbi darab. Fénykorát a 19. században élte, majd a 20. sz.-ban a Háziipari szövetkezet hímző asszonyai által újból előtérbe került. A Nagykunságban élők körében most is élő hagyományként létezik. A régi örökségként használt, a tisztaszoba párnacsupot díszítő hímzése, a mai kor igényeihez alkalmazkodva: lakástextileken, ruhadarabokon, ruházati kiegészítőkön él tovább, büszkén hírelve a kun identitástudatot, eggyé ölelve az itt élőket, közös célként kitűzve a díszítőművészetük továbbörökítését.
A kunhímzés alap mintakincsét a Havaselve és Moldva vidékéről hozhatták magukkal eleink. Ezek a hímzések feltehetően fennmaradt hímzéseinknek a legkorábbi emlékei. A legrégebbi népi hímzéseink emlékei közé tartoznak az Alföldön és a Tiszántúlon levő Nagykunságban (Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve) kis számban fennmaradt, finom szőrfonallal kivarrt párnavégek. A kézimunkákat saját termesztésű kender fonalból házilag szőtt nyersvászonra, lenvászonra készítették. Színezésük üde, élénk, a piros, kék, zöld, barna mellett nem ritka a fekete hímzés sem. A színek végtelen finom átmenettel, szinte tűfestésszerűen követik egymást. Ezt a fimon átmenetet úgy érték el, hogy a növényi anyagokkal otthon festett himzőfonalakat egyre sűrűbb festékbe, egyre hosszabb ideig mártották be. A rózsaszíntől a vörösön át a barnáig terjedő árnyalatokkal hímeztek. A hímzett rózsák (kunrózsák) piros árnyalatait a mályvarózsa szirom leveliből vagy a homoki báránypirosítóból nyerték ki, a barna színt a dió leveléből és kopáncsából kapták. Sárga színhez (óarany, barnássárga) a szalma levét főzték ki és a lóhúgy festékanyagát és a hagyma héját is felhasználták. A nagyon szép kunkék színt pedig a bodzabogyó festette. Ezeken kívül még használták a rozmaringot, fodormentát, szőlőt, szedret, vízililiomot, szikfűt, bazsalikomot és a leander levelet. Az anyagokat napokig főzték, áztatták, pácolták az asszonyok, minél türelmesebbek és igényesebbek voltak, annál több szép fonalat kaptak. A színárnyalatokat a pác adta, attól függően, hogy mennyi ideig tartották benne a festőlében a fonalat. A mintázatot koromba mártott lúdtollal előre rajzolták vagy kanálfejjel, dörzsölték át az eredeti darabról. Így terjedtek el a minták, aki ügyesebb kezű volt az cifrázta is a motívumokat, kombinálta, esetleg más hímzésekről is átvett néhányat, így kialakult a helyi stílus.
„Párnavégeiken a középmező és a perem mintáit ugyanannak a színnek a sötétebb és világosabb árnyalataival varrták. A fél rózsa felső része gyakran a világos rózsaszínből meggypirosba hajlik a virág belseje felé haladva, alsó fele pedig a barna egyre világosabb árnyalataiból épül fel. A középminta fő motívumaiban egy-egy szín öt-hat változatát is megtaláljuk, a virágos ágakat, tulipánokat pedig általában három, egymástól eltérő színnel varrták. A növényi ornamensek szárai két színnel készültek, gyakran zöld-barna, zöld-rózsaszín változatban. A peremvonal hímzése rendszerint erőteljes, széles sávban barna vagy fekete, ritkán kék. Feltehetően azok a régebbi darabok, amelyeknél a középdíszt elválasztó vonalsort többféle színnel, a színeket szakaszonként váltogatva varrták.”
A kunsági párnavég hímzéseknek nemcsak a színezése jellegzetes, hanem a szerkezete is. Egészen sajátosak ezek a szabadrajzú lapos- és hamis laposöltéses munkák. A hímzőfonal csak a vászon színét fedi ennél az öltéstechnikánál. A hátoldalon a szálat nem vezetjük, hanem a leöltés helye mellett közvetlenül szúrunk vissza. Ily módon, a kézimunka visszáján csak egészen kis öltés képződik. Hímzéséhez készítőik rámát használnak, arra feszítik az anyagot. Készítése mindkét kezet igénybe veszi. Mintái pontosan kidolgozottak, zártak. Nagyobb részük a középpontot hangsúlyozza, s a tőle két oldalra lévő minta egymásnak tükörképe: nagy rozettákból (kunrózsa), erősen tagolt tulipánokból és merev leveles, végükön virágos ágakból megszerkesztett. A központi mezőben általában három nagy rózsa, legyezőformában elrendezett vágott rozetta vagy tulipán helyezkedik el, melyeket egy-egy merev inda köt össze. A fő díszítőelem, a felülnézeti rózsa, amely lehet tízkaréjos, de előfordul tizennyolc karéjjal is. Gyakran jelenik meg a mintán a nefelejcsnek nevezett, négyszirmú virág. A díszítmény füzérszerű, központi elrendezésű. Két oldalra egyformán hajlanak a virágos, bimbós ágak. Ismert a hullámindás és a két vagy több, tövénél legyezőszerűen összefogott virágot középpontba helyező kompozíció is. A középmező rajza egynézetű. Két oldalán erőteljes vonalsorok zárják le, ezekhez csatlakoznak peremdíszként lenn és fenn, merev vaskos kis szárakon az egyes virágok (gránátalma, tulipán) gyakrabban egyenesen állva, ritkábban kissé döntve. Ezeket hívjuk mesterkének. A kunsági szőrhímzések széldíszítményei is rendkívül változatosak. Leggyakoribbak az ötkaréjú, két-, illetve háromszínű egyenes szárú virágok, de kedveltek voltak a szár nélküli tulipánok is. A gránátalma gyakran előfordul széldíszítményként, sőt találunk kétszínű körből négy irányba induló kacsos változatot is. A hat-tíz, leggyakrabban hét darabból álló szélminta színezése gyakran szimmetrikusan ismétlődik. Több darabon a virágok vagy tulipánok nem közvetlenül a fekete vagy barna peremvonalra kerültek, hanem egy lapított huroksoron ülnek, amely csigavonalban végződik.
A kunhímzés olyan értékünk, amely nem csak a Nagykunság, de hazánk Szellemi Kulturális Örökségének is a része 2019-től.
Forrás:
Kunrózsától a bokorvirágig: Kunhímzés, szűrhímzés és szűcshímzés a Nagykunságban (Kisújszállás, 2017.)
Bartha Júlia: Nagykunsági néprajzi tanulmányok (Karcag, 2007.)
Bartha Júlia: A kunság népi kulturájának keleti elemei (Debrecen, 2002)
