A magyarországi házasságkötési, lakodalmi népszokások, hagyományok gyakran felbukkanó eleme a kendő. Gondoljunk csak a jegykendőre, vagy arra, hogy aki férjhez megy, annak bekötik a fejét.
Lássunk néhány példát a Nagykunságról:Dr. Szentesi Tóth Kálmán 1929-ben Karcagon megjelent, a nagykunsági lakodalmakról szóló írásában az alábbiakat olvashatjuk:
A menyasszony kikérésekor: „A vőfi, aki egy forintot, tyúkot és kalácsot kapott, a menyasszonytól pedig kendőt, bokrétát, szalagot, ékes rigmusokkal búcsúztatja el a menyasszonyt szüleitől.„Majd esküvőre indulás előtt: „A menyasszony bokrétáival feldíszítik a lovaslegények kalapját s a szekérbe fogott lovakat felkendőzik és csengősen, muzsikával, nóta mellett indulnak a templomba.”A menyasszonytánc után:” Menyasszonyi ajándékokat is osztogatnak. A nászasszony selyemkendőt, nászuram selyem nyakravalót, a rokonok apróságot s néha még a cigányok is kapnak kendőt.”
Nagy Kálmánné Janó Ilona könyvében a 20. század elejének kisújszállási lakodalmi szokásairól ír, amikor is a vőfi hívogatni indul, azelőtt „legelőször a menyasszonyhoz ment, ahol felékesítették. Botjára selyemkendőt, széles pántlikát kötöttek.” Miután az esketésről a lányos házba visszatért a menet, „míg odabent a házban ettek-ittak, kint az udvaron kiosztották a menyasszony ajándékozta kendőket a kocsisoknak. Tüstént felkötözték a ló fülére őket.”
Dr. Bartha Júlia Keleti örökség a Nagykunság népi kultúrájában c. könyvében támpontot ad, honnan eredhet a lakodalmi lovak felkendőzésének szokása:”Népszokásaink között, a lakodalmas szokáskör és a temetkezési kultúra sajátos elemeire hívom fel figyelmüket. A lakodalmas szokásrendben számos régi keleti, kelet-európai szokáselem él, főként a házassági ajándékozásnál, a lakodalmas jelképeknél, így az almaszimbólumokban, a lakodalmas zászlóknál, a vőlegénytől a menyasszony számára megkívánt ajándékok kapcsán. A keleti párhuzamokból az világlik ki, hogy a Kunság népi kultúrája a közép-ázsiai törökségi kultúrával mutat rokonságot, hasonlóan a jelképes nőrablás - az útelkötés szokásához, aminek analógiái napjainkig fennmaradtak, a kunsági lakodalmas szokásokban a századfordulóig éltek. A tisztségviselők között archaikus, a vőfély és a lovaslegények alakja. A vőfély a törökségi lakodalmas gazdának felel meg, a vőfélyversek pedig az esemény elbeszélését adják. Nem lehet véletlen, hogy az első vőfélyversek az Alföldről kerültek elő. Itt, a Nagyalföld közepén, a Kunságon maradtak meg olyan apró elemek, a legösszetettebb társadalmi intézménybe, a lakodalmas szokásrendbe ágyazva, így a lakodalmas zászló – kendő, mint jelkép, a juhfej rituális osztása, amit az összehasonlító vizsgálatok eredményeként a kun műveltség emlékének tudunk. A lakodalmas zászló, a kendő, amit a hintós lakodalmaknál ma is látunk, az meglehetősen régi jelképe a kunsági népi kultúrának. A lovak kantárjára kötött kendő, a vőfély botjára vagy mellére tűzött kendő illetve pántlika eredete a közép-ázsiai törökségi kultúráig vezethető vissza.
Vámbéry Ármin, világhírű orientalista hívja fel rá a figyelmet egy kazak lakodalmas menet leírásánál, mi is volt a célja a lovak felkendőzésének:
„A lakodalmas menet, amikor a lányt viszi jövendőbelijének házához, az út alatt játékokat, tréfákat eszelnek ki. Az első szekéren ül a menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság körülöttük sürög, és aki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször hozzájuk érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas igyekszik ezt tőle elragadni, de ő a tőle kitelhető módon vágtat és nem szabad őt többé űzni, ha a szekeret elérte. A nyert kendőket a ló kantárjára kötik, s még sokáig megőrzik.”
A mai napig élő hagyományunk ez, lovas, hintós esküvői menetekben gyönyörködve, láthatjuk a kendőket a lovak fülénél, a lószerszámon.
És mit gondol, kedves olvasó, a szalagokkal díszített autókról?
Forrás:
Dr. Bartha Júlia: Keleti örökség a Nagykunság népi kultúrájában (Kisújszállás, 2018.)Nagy Kálmánné Janó Ilona: Családi ünnepeink, hétköznapjaink Kisújszálláson (Kisújszállás, 2008)Dr. Bartha Júlia: Nagykunsági néprajzi tanulmányok (Karcag, 2007)Vámbéry Ármin: A török faj ethnologiai és etnographiai tekintetben. (Budapest, 1885.)
21. Helytörténeti füzet. 2008. Nagy Kálmánné Janó Ilona. 79 p.
